…könnyű!
Vagy mégsem?
Tapasztalataim szerint kezdetben, amikor először halljátok meg, hogy a spanyol nyelv ragozó nyelv, nem ijedtek halálra. Sóhajtotok egyet, és azt mondjátok magatokban: hát legyen…mit van mit tenni… ragozó nyelveknek is kell hely a világban… Hogy ez épp az Ibériai-félsziget, az eleinte cseppet sem zavar titeket. Lelkesek vagytok, minden új, minden érdekes. Emlékeztek a kezdetre? Az első órára? Pillanatok alatt elsajátítottátok a kiejtési szabályokat, a köszönéseket, és be is mutatkoztatok. Jó érzéssel töltött el benneteket, hogy eddig egy szót sem tudtok spanyolul, most pedig már vagy …tízet!:p Ráadásul ehhez még nagyon erőlködnötök sem kellett.
Aztán jött a következő, majd az azt követő lecke, és most úgy érzitek, ennyi mindenhez egy új agy kéne. Egy külön agy, csak a spanyolnak.
Mi változott?
1.Nehezebb lett a tananyag? Valamelyest.
2.Több szóra és szerkezetre kell emlékezni a mondatalkotáshoz? A választék nagyobb lett, az biztos.
Miért tűnik az egész olyan nehéznek hirtelen?
Tapasztalataim szerint az egyik oka, mégpedig egy nagyon fontos oka sok esetben az, hogy már nem értékelitek azt a ‘tíz új szót’… mint az elején.
Manapság az élet minden területén felveszünk egy embertelen gyors ritmust, és ha nem sikerül magunkat tartani hozzá, akkor önostorozunk, és elégedetlenek vagyunk, majd miután a káosz a fejünkben türhetetlen, feladjuk. Vagy belefásulunk. De neeee!
Örüljetek mindennek, amit sikerül megtanulnotok! Minden új szónak és igealaknak! Ha kettő, akkor kettő, ha húsz, akkor húsz. És nyugodtan mondjátok az óra elején: ennyit sikerült. A tanár azért van, hogy támogasson, nem azért, hogy ostorozzon. /csak azt ostorozza, aki ezt külön kéri, mert szerinte:
amely esetben szintén szívesen verem bele a fejébe az anyagot egy fém lapáttal segítek.
