Az egész 14-15 éves koromban kezdődött. Ekkor jelentkeztem a miskolci Herman Ottó Gimnázium első spanyol-magyar két tanítási nyelvű osztályába. Előfelvételi keretében mértek fel minket, és mivel az eredményem alapján a legjobb 18 fő között voltam, úgy döntöttem (háttérbe szorítva ezzel azon ambícióimat, hogy majd az apám mellett mérnökként dolgozzak), megkezdtem tanulmányaimat a spanyol szakon.
Emlékszem, ahogyan álltam a konyhában, és anya azt mondta: – ha ezt a szakot választod, akkor rengeteg szót kell megtanulnod, tudod? Mit van mit tenni – gondoltam. Hát legyen. Egyébként sem tudtam, milyen érzés ‘nagyon sok szót megtanulni’ Ez a szak pedig túl érdekes és egzotikus volt ahhoz, hogy ne vágjak bele.
Aztán nagyon világosan emlékszem arra az órára is, nem is olyan sokkal az első után, amikor az anyanyelvi lektor bejött a terembe, és kizárólag spanyolul kezdett velünk kommunikálni. Vagyis szeretett volna. Emlékszem, egyszerre éreztem magam megijedve, és lelkesnek. Féltem, hogy hogyan fogok tudni egy teljesen más nyelvet a magaménak érezni? Hogyan fogok folyékonyan kommunikálni rajta, ahogyan az a tantervben szerepel? És lelkes is voltam, mert láttam magam 5 év múlva, amint valóban felsőfokú szinten beszélek spanyolul. Ha egyszer a felnőttek azt mondták nekünk, hogy ez lesz, akkor ez lesz – gondoltam.
Voltak-e nehézségeim? Adódtak. Bár a legnagyobb talán az volt, ami jó pár évig velem volt, hogy éreztem, ahogyan az agyam betörik. Tudjátok, mint amikor a lovakat betörik…úgy éreztem magam. Amikor új rendszer jön létre a fejben, és van az emberben egy kis ellenállás, hogy az új rendszer azért ne tudja oda egykönnyen bepréselni magát. Nem tudnám azt állítani, hogy a nyelvtan volt nehéz, vagy a szavak magolása. Az új volt a nehéz. Az egész újdonsága.
És mi volt benne a könnyű? Mi segített a legjobban abban, hogy végül az 5. év végén kitűnő eredménnyel végezzek?
Talán kicsit furán hangzik, de a legnagyobb segítség az idő volt. Az, hogy 5 évig csináltam. Hogy 5 évig KELLett csinálnom. Nem volt választásom, vagy legalábbis akkor még nem gondoltam úgy, hogy lenne, és így minden nap megtettem, amit kértek az órákon…(többnyire;). Így pedig elvárások nélkül, mindig csak a jelen napra gondolva, elszaladt az idő. A spanyol pedig lassan új idegsejt-kapcsolatokat hozott létre az agyamban, bekerült a vérkeringésembe, a zsigereimbe, és igen, volt, hogy spanyolul álmodtam.
Az első 5 év spanyoltanulásom konklúziója tehát:
A többi pedig jön magától;)